Puzzle

Te szereted a kirakót?

Én mindig is nagyon szerettem. Gyerekkoromban több készlet is volt, az életkor haladásával a darabszám nőtt, ezzel együtt a kihívások is. A kedvencem egy 100 darabos majmos kirakó volt. Emlékszem a büszkeségre, amikor először kiraktam. Aztán időről időre újra, de akkor már gyorsabban ment. Ma is van pár itthon, bár tartózkodási helyük a gyerekszoba.

Amikor évekkel ezelőtt szétesett az addigi életem, úgy éreztem magam, mint akinek az élete egy  sok ezer darabos puzzle. Nem ez volt a világ legérdekesebb vagy legszebb, legkeresettebb kirakója, de az enyém volt. S mint mikor egy forgószél felkapja az egészet, álltam a közepén és kétségbeesetten próbáltam egyben tartani. Vagy legalább néhány nagyobb darabot megmenteni. Rémült pánikban néztem, ahogy a darabok keringenek a levegőben a szélrózsa minden irányába. Próbáltam mindet egyszerre elkapni és szívbe markoló volt jól felismerhető álom darabkákat látni messze szállni.  Egy idő után tudtam, a puzzle végleg szétesett, a forgószél győzött, mindent vitt. A hatalmas süvítésben csak néha hallatszott ki az én üvöltésem. Aztán amikor már kis híján én is beleszédültem mindebbe, hirtelen szélcsend lett. A csend, ha lehet még nyomasztóbb volt. Néztem a romokat, megtaláltam pár darabot és tudtam, a nagy része örökre elveszett. A látvány a katasztrófa sújtotta övezet tökéletes példája volt. Én még sokáig üvöltöttem, de ezt csak néhányan hallották, hiszen a többiek csak a néma romokat látták.

Lassan én is elhallgattam. Összeszorított fogakkal nekiálltam a romok eltakarításának. Néha, egy-egy fájdalmas darabnál leültem és kicsit újra összetörtem. Az egyetlen ami előre vitt, az a döntés volt, hogy előre megyek. Évekig pakoltam, takarítottam. Már csak itt-ott lapul egy-két alattomos akna, alapvetően zöldül a fű, kisütött a Nap, és én elkezdtem újra összerakni az életemet. Tudod, a sok ezer, tízezer, kitudja hány darabosat. Csak ahogy gyerekként megvolt a majom, és meg lehetett találni, az adott kocka helyét hol is keressük, a kis kék vagy a fehér folt, esetleg a barna szőr mintája árulkodott. A valóság ennél bonyolultabb. Az újjáépítés akkor vett új lendületet, amikor megláttam a lehetőségeket, amiket magában rejtett. Elkezdett bizsergetni az izgalom, mint egy gyereket, aki 2 négyzetméter tapétát kapott meg 3 vastag alkoholos filcet. Beindult a képzelet, és elkezdet tervezni az új puzzlet. Láttam a színeket, nagyjából az összhatást. Érdekelni kezdett a jövő, és mindaz, amit még nem is látok, csak érzek. Mert addig a sarokig még nem jutottam el. De egyre nagyobb örömömet lelem az építésben, átalakításban. Valami igazán nagyszerűt akarok építeni, ami boldoggá tesz. Egyes részletet már látok és dolgozom is rajtuk. Minden egyes kis darab helyére kerülése a gyerekkori ujjongással tölt el. Egyes részeket még nem tudok rakni, mert még nem tudom, pontosan mi kerül oda. Az élet egy folyton változó, alakuló, néhol még nem tiszta puzzle. Megszámlálhatatlan darabból áll.

A blog minden egyes bejegyzése egy-egy kis puzzle darab. Amikor a kezembe került, megálltam, megnéztem és megértettem. S mint egy igazi kirakó esetében, itt sem sorrendben jönnek a dolgok. Kissé random rendrakásom és újjáépítésem darabkái ezek az írások.

Megtisztelsz ha velem tartasz ebben.